A nyugati drótvidéken 8859 fő a drótlakó. Huszonnégy falut érintett augusztus 1-jéig a határsávi korlátozás. Némelyiknek csak néhány utcája, sőt, csak néhány háza került a jelzőrendszer kapuján túlra. A vasi Bucsu nem ilyen. El van zárva az egész falu. A hat évvel ezelőtti autóatlasz még a Bozsokról odavivő utat sem jelöli, az idei már igen.
A rosszacska úttól pár méterre Ausztria. Köztük, ha rozsdásan is, de áll még a drótsövény. A falu kapujában, az autó előtt, keresztben, szöges gerenda fekszik. A katona megnézi az engedélyt, elhúzza az akadályt. Ha most elővennék egy nagy drótvágót és átküzdenénk magunkat a kerítésen túlra, óvintézkedésként csak egy táblát látnánk: „Achtung! Staatsgrenze!” (Figyelem! Államhatár!) Azon túl, például a rohonci dűlőben, de végig a határ mentén, a magyaroknak földjeik voltak még a második világháború után is Ausztriában. Pomogovics János így mesél erről:
– A két háború között learattunk, elcsépeltünk és nem hoztuk haza a búzát, hanem fölvittük Rohoncra, Rechnitznek hívják németül, és ott adtuk el, jobb áron. Egy mázsát másfél mázsa árán. A pénz a Nemzeti Bankon át jött meg. Bozsokról jövet, ha átnézett a dróton, azok mind bucsui földek… Legalább kétszáz hold! A második világháború után is megvolt még a kettős birtokosság. A gazda egy kis piros könyvet kapott, benne fénykép, a családtagok zöldet. Egyhuzamban nyolc napig lehetett kint maradni vele. Előfordult, hogy egy nap tízszer átmentünk. 1949. december 28-án voltam át utoljára. Már nem dolgozni… Utána évekig művelték a kintiek a földünket, de azért semmit nem kaptunk. Aztán el kellett adni. Egy négyzetméterért egy schilling valamennyit adtak. Egészen 1971-72-ig húzódott az eladás. Még tavaly is jött valami papír. Mindenünk ott maradt, de azért legalább kaptunk egy kis pénzt. A tsz-be vitt földért semmit.
Bucsu község kilencven százaléka hívő katolikus – mondja Iker János nyugalmazott vasutas, a helyi népfront elnöke, amikor Pomogovicséktól elköszönve, az Arany-patak partján ballagunk. – Tönkretették őket, de nincs bosszúállás. Még ötvenhatban se volt. Pedig lett volna mit tenni…
– Halott régió volt ez! Bécsbe kellett dolgozni járnunk! – panaszolja odaát a burgenlandi Felsőpulyán, Oberpullendorfban a zöldségbolt tulajdonosa, Hoffer Lajos. A magyarok bejövetele hozott ide életet. Azelőtt? Voltak, akik csak azért kirándultak ide, hogy megnézzék, milyen az a vasfüggöny. Aztán gyorsan elbuszoztak. Bontsák csak, bontsák, minél hamarabb.
A vasfüggönyt – s ez a nehezebb – a lelkekben is le kell bontani. Ezentúl soha ne halljunk például arról, hogy ideáti családnak baja lett, mert odaállókkal tartott kapcsolatot…
Zellei Miklós
Képes 7, 1989. július 29.
Fotó: Horváth Éva, E. Várkonyi Péter



