Nagyon szép élet volt a faluban…

Nagyon szép élet volt a faluban gyerekkoromban. Vártuk a hatodik osztály végét, mert akkor kimaradtam az iskolából. Igaz, hogy utána még két évig az úgynevezett ismétlőbe kellett járni, ami azt jelentette, hogy hetente két alkalommal délután iskolában kellett lenni.

Irigykedtünk azokra, akik a negyedik osztályból elmentek gimnáziumba vagy kereskedelmi iskolába és minden nap délután jártak haza szép iskolai sapkában. Én nem is gondolhattam ilyenre, mert a gazdaságban kellett dolgozni, mint egyedüli fiúgyermeknek a családban.

A falusi gazdáknak nyáron kora reggeltől késő estig a mezőn és odahaza az állatokkal kellett foglalkozni, dolgozni. Télen egy kis pihenő volt, csak az állatokat kellett etetni. Azonban ez idő alatt is megvolt a téli munka, többek közt a tüzeléshez szükséges favágás, vesszőkosár fonása (fűzvesszőből), kenyérsütéshez szükséges szakasztó készítése (zsombor). Este a szomszéd férfiak meglátogatták egymást és a gazdaságról, a régi idők eseményeiről beszélgettek egy-két órát, főleg a katonaéletről. Mihozzánk is sokszor eljött a szomszéd Krampaker Jóska és Honvéd Pista bácsi, én pedig szívesen hallgattam őket, hisz mind az első világháborús eseményeket mesélték, mert mindegyikük négy évig volt a háborúban.

… Télen jöttek a disznóvágások, ami falusi helyen egy kis családi ünnepnek számított. Általában minálunk a faluban a mangalica fajta disznókat hizlalták, aminek sok volt a zsírja, mert egész évben a főzéshez sok zsír kellett, és a gyerekek is szívesen ették a zsíros kenyeret, ha kaptak.

Disznóvágás napján a gyerekek általában nem is mentek iskolába. Reggel a szomszédok összejöttek, forró teát kaptak és a legügyesebb ember ölte meg a disznót, a többi meg fogta. Utána a háztól messze a kertben volt a disznópörzsölés, sok szalmával. Volt eset, ahogy meggyújtották a szalmát, felugrott a disznó. Újra meg kellett fogni és megölni, ez nagy szégyen volt az ölőre, mert a szomszédok meglesték és elbeszélték a faluban. Egy esetben nálunk is volt ilyen eset, ezért sokat szekálták az édesapámat, mert ő volt a disznóölő. Pörzsölés után szépen lemosták a disznót, és az ügyes emberek szétbontották és vitték a májat a háziasszonyoknak, hogy süssék meg, mert 10 órakor sült máj evése volt forró teával. Ezután az asszonyok megpucolták a belet, mert abba töltötték a hurkát, ami volt rizses, zsemlés, hajdinás és még kukoricakásást is szoktak tölteni.

Délután már a zsírszalonna-aprítás, zsírsütés, kolbásztöltés és -főzés volt a munka, majd beszélgetés és disznótoros vacsora volt: savanyú káposztával finom disznótoros káposzta, sült hús, sült hurka. Azt a tölteléket, ami nem fért bele a disznóbélbe, azt tepsiben megsütötték, ez volt a pempő. Mi céklarépával ettük. Este a vacsora általában nagy beszélgetés közben ment, egy kis bor volt, és megbeszélték, hogy mennyi zsír lett és jövőre milyen hízót neveljen a gazda. Ez szép esti falusi beszélgetés volt. A gyerekek közben már vitték a kóstolót azokhoz, akik szintén szoktak küldeni.

Egy tányéron egy darab hús, 2-3 karika hurka, töpörtyű volt. Én legtöbbször a plébánosnak és a tanítónak vittem, mert kaptam cukrot vagy aprópénzt, ugyanis azok sosem küldtek nekünk, mert nem öltek disznót.

Nagyon vártuk a kenyérsütést is mint gyerekek, mert akkor puha kenyeret ehettünk és még friss, fokhagymás lángost.

A háziasszonyok általában 6-7 nagy 3-4 kg-os kenyeret sütöttek, ami a kamrában volt kenyértartóra felrakva. Nagyon fárasztó volt a kenyérsütés. Emlékszem, hogy édesanyám nagyon elfáradt, mire megdagasztotta, szakasztókba kiszakasztotta, a kemencét tüzelte. Mire megkelt a kenyér, arra a kemence tűzpiros volt belül. Akkor édesanyám kuruglával kihúzta a parazsat, majd pemettel (ami nem más, mint kettő méteres bot a végén kukoricaháncs) kitörülte a kemencét tisztára vizesen, és a kenyérsütő lapátra borította a szakasztóból a megkelt tésztát. Vízzel megmosta egy kicsit és betolta a kemencébe, majd becsukták az ajtót és 1-2 óra alatt szép piros kenyerek sültek.

A kenyeret csak úgy szabadott megkezdeni enni, ha a késsel először keresztet húztunk az aljára (Isten áldása).

Dr. Zsirai István: Életem regénye, 1999.

(A szerző dozmati élményeiről írt.)