A II. világháborús eseményekre nem könnyű visszaemlékezni. Voltak azonban olyan erősebb cselekmények, amelyek még élnek bennem, és nem kívánatos a megismétlésük. Ezek elsődlegesen a légitámadások és a velük kapcsolatos idegfeszítő megpróbáltatások voltak. Amikor a rádió bemondta, hogy „Légi veszély, Kanizsa-Zala!”, megszólalt Szombathelyen a légi veszélyt jelző hang. Ez egyforma, folyamatos hang volt, háromszoros megszakítással. Ez már borzolta az idegeket. Esetenként jött a rádió bejelentése, hogy a légi veszély megszűnt. Ekkor egy hosszú, egyenlő magasságú hanggal jelezték a végét. Legtöbb esetben azonban a légi veszély jelzését követte a riadó jelzése is. Ekkor a szirénák hangja keltette fel az emberekben az irtózatot és a félelmet. A szirénák hangja után, illetve már alatta közölte a rádió, hogy „Légi riadó, Győr-Sopron-Vas és Zala!” A riadó hangját követően már lehetett hallani a tompa gépmorajt, majd a vezérgép fülsiketítően éles, sikító hangját, és megjelentek a liberátorok (bombázók) a vadászgépek gyűrűjében. Hat-nyolc köteg, egy kötegbe huszonnyolc-harmincöt gép tartozott. Ezek lerakták bombáikat és elvonultak, hátrahagyva a romot és a halottakat.
Ezen esetek száma fokozatosan növekedett. Későbbiek során a bombázások után megjelentek a dupla törzsű gépek, ezek a mozgó emberekre voltak veszélyesek. Meglepetésszerűen jöttek, több esetben még légi veszélyt sem jeleztek. Az ilyen nappali, éjjeli bombázások esetében persze a légvédelmi ágyúk és a német vadászgépek is felvették a harcot. Golyószóró lövegek hullottak, a házak cserepei kopogtak és törtek. A légi harcok következtében több gépet is eltaláltak, és azok a gépek a terheket leszórták, hogy könnyebben tudjanak menekülni. Egy ilyen esetben Ondód határában is ledobtak tizenhárom darab bombát. Nyeste major körzetében, a bucsui határ körül kb. hat darab pottyant le, és Sé-Olad között is kettő darab. Nárai részen megsebzett gép zuhant le.
Kisnardán és a határszélen is potyogtak a bombák. Az ondódi részen leesett bombák napsütéses nappalon potyogtak. Ahogy a nap rájuk sütött, úgy ragyogtak, mintha üvegdarabok lettek volna. Nem tudtuk elgondolni, hogy mi az a csillogás. Amikor földet értek, akkor ébredtünk a valóságra. Hatalmas detonáció egymás után és a légnyomás hatását elég erősen éreztük mi is.
Egy napon Sé-Olad között robbantak az aknák vagy bombák azt nem tudni, mert lényegesen kisebb nyomuk maradt, mint az ondódi részen robbantaknak. Ezt is egy sérült gép dobta le. Ez a gép aztán le is zuhant valahol a téglagyár környékén. A személyzet kiugrott ejtőernyővel. Valahol Kelemen major és az Oladi-domb között fogták el őket. A nappali támadások mindennaposak voltak. Általában délelőtt 10 óra volt a kezdet, és 13-14 óra között volt vége a riadónak.
Az első légitámadás golyószóróval történt úgy 13 óra körül. A következő esetekben már a bombák is hullottak. Az első éjszakai támadás 1944. szeptember 13-án vagy egy-két nappal később volt. Nappali fényesség borított mindent. Égtek a Sztálin-gyertyák karácsonyfa alakban. Látványnak gyönyörű, valóságnak szörnyű volt. A Perint partján akkor még a rabkert mellett és a mostani Csónakázó-tó és az országút közti részen voltak felállítva a légvédelmi ágyúk és a gépkocsikra szerelt gépfegyverek.
Az utóbbiak elszórva voltak leállva. Ezek a riadó utáni felderítő gépekre voltak bevetve, mert azok egészen alacsonyan repültek.
Így teltek a napok rettegésben. A visszavonulás időszaka még rosszabb volt, mert akkor már nem csak repülők, hanem német rablások is veszélyeztették a népet. Az idősebb, megfásult német katonák nem, de a fiatal önkéntesek igencsak kíméletlenek voltak. Lopták a disznókat, tyúkokat, egyszóval mindent. Egy reggelre aztán – az már 1945. február végén volt – tompa robbogatásra ébredtünk. Ezután már minden nap hangosabb és sűrűbb ütemben jött a front zaja. Sztálin-orgonák ugatása, aknák robbanásai voltak hallhatók, és megjelentek az orosz raták is. Akkor az a hír járta, hogy kosárból öntötték az aknákat. Ezek nem kötegekben jöttek. Valahonnan előbújtak, lepakoltak, és mentek vissza.
Kecskés István
Séi Telegráf, 2011. április 18.
(A szerző visszaemlékezését 2001-ben vetette papírra.)
A kép forrása: mult-kor.hu