Sörös István
Látogatóban Gecse Ferencnél, a megye egyetlen mézeskalácsosánál.
Szerény, régi, de tiszta ház fogadja az érkezőt az ondódi dombok tövében. Kis cégtábla figyelmeztet, itt lakik Gecse Ferenc mézeskalács-készítő cukrász. A 60 éves mester fehér kötényében múzeumnak is beillő műhelyében fogad. Falatnyi a műhely, régiek, nagyon régiek a szerszámok, a munkaeszközök. Hasonlóan a mézeskalácsos mesterséghez, amely ma már szinte ismeretlen az ifjú nemzedék körében. A vékony bajszú, apró termetű, fürge mester büszkén mutatja a falon a versikés szívek, babák, tükrös huszárok sablonjait. Hat-hat féle méret áll rendelkezésére.
— Bizony, valamikor nagy sikerem volt, ha egy-egy búcsúban megjelentem — emlékszik Feri bácsi. — Szinte valamennyi termékemet eladtam. Vitték, mint a cukrot. Ma már szinte kizárólagosan az Idegenforgalmi Hivatal az egyetlen vásárlóm, ők rendelnek nálam a régi portékákból.
— Miből készültek ezek a sütemények, hiszen ha nem fogyasztották él őket, évekig is elálltak? — Egyszerű a recept. Cukor, tojás, liszt kell hozzá, no meg víz, ha azt akarom, hogy tartós legyen. Élelmiszer festéket pedig a Gyógyszeripari Ellátó és Szolgáltató Vállalattól kapok, ezekkel kenem be készítményeimet.
— Mennyi idősek lehetnek azok a szerszámok, amelyekkel még ma is dolgozik? — A fa tésztanyújtó gépem, a márcos kannák, a faverők (minták) 100 év körüliek. Éppen a közelmúltban adtam át belőle jónéhányat a múzeumnak.
Gecse Ferenc 1932-ben lett önálló. Apja kazánkovács volt, ő nem bírta talán a kalapácsot, ezért tanulta meg az akkor divatos mesterséget. Ma már inkább fagylaltkészítéssel foglalkozik. A műhely egyik sarkában található talán az ország egyik legkisebb „jéggyára”, melyben 22 cellában fagy a tiszta víz 5 kilogrammos jégtáblákká. Amikor arról faggatom, hogy örökli-e valaki a mesterséget, nem minden keserűség nélkül mondja: — Utolját rúgja ez a szakma, mint a rossz ló. Volt tanítványom, a fiam. De ő inkább a gépek iránt érdeklődik, jelenleg a vasvári cukrászüzemben dolgozik, modern körülmények között. Másik fiam Móron bányamester. Úgy érzem, én se sokáig bírom már erővel, én is abbahagyom. Hiába, az idő nem áll meg. Feri bácsi szívesen emlékszik a régire, a jó vásárt jelentő búcsúkra, a színes forgatagra, fiatalságára.
De minket már kávézni hív szobájába, amelyet villanykályhával fűt. A viszonylag modern bútorokon újságok, képeslapok tanúsítják, hogy az idős mester, bár szeret elmélkedni a múlton, a jelennel, a jövővel is foglalkozik. Kár, hogy jellegzetesen kialakított, lóvontatta fagylaltoskocsija, mely külön színfoltot jelent ma még a toronyiak életében, lassan nem hordja már a hűsítő édességet.
— zentai —
Vas Népe, 1971. augusztus 15.
