a

LIKELIKE

Weöres-díj és könyvbemutató – Beszélgetés Szenkovits Péterrel

Szenkovits Péter, a Gazdag Gyula Általános Iskola tanítójának A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című kötetének második, bővített kiadását tervezték bemutatni a Weöres Sándor Színházban a színésznő születésének előestéjén. Ám a korlátozások miatt a bemutató egyelőre elmaradt, bizonytalan időre el kellett halasztani.  A rendezvény elmaradt, de a könyv itt van nekünk, erről beszélgettünk a kötet szerzőjével, Szenkovits Péterrel, aki ezer szállal kötődik Törőcsik Marihoz.

– Mikor találkozott először a színésznővel?

– 1980 telén kiskatonaként mentem be Törőcsik Mari öltözőjébe, a győri Kisfaludy Színházban. A Kurázsi mamát játszották, ő volt a címszereplő. A szünetben kopogtam be hozzá. Bemutatkoztam, átadtam a magammal vitt s a gyerekeinek szánt két tábla csokoládét. Elnézést kértem, hogy a második felvonást már nem nézhetem meg, mert vissza kell érnem éjfélre a laktanyába, Fertőszentmiklósra… Adott két puszit (akkor még nem létezett a Covid). Így kezdődött. Idővel megtisztelt a bizalmával, a barátságával. Később olyanokat is elmondott, elmesélt, amiket nem írtam, nem írhattam meg. Tudta, hogy köztünk marad mindaz, amit nem a nyilvánosságnak szánt. 1980-ban még nem voltam se tanító, se újságíró. Bár már végeztem a tanítóképzőben.

1983-ban kezdtem dolgozni a Vas Népénél. Be-bevitt bennünket Pannival, a feleségemmel előadásra, később már Buda fiúnkkal együtt. Sokat beszélgettünk Velemben. Másutt is szívesen látott; Szolnokon, Kaposváron, Budapesten, ahol játszott. Harasztifaluban is járt nálunk. Megtisztelt azzal, hogy könyvet írhattam róla 2016-ban. Hitt bennem akkor is, amikor némelyek nem, és ezzel szárnyakat adott nekem. Az idő tájt másik kötet is készülőben volt róla, ezért noszogatott, bíztatott: „Péter igyekezzünk, előzzük meg a másikat!”. Így is történt.

Aztán a későbbiekben, amikor ő betegeskedett, bizony, több alkalommal is elköszöntünk egymástól. Azonban, hála Istennek, ezek a búcsúk nem voltak véglegesek. Összenevettünk az újabb találkozáskor, s ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Idén február végén, Velemben, azzal engedett el: „Meggyógyulok és megyek magukhoz!”.  Integetett az ágyából, puszikat küldtünk egymásnak. Ha megint inkább végleg búcsúztunk volna el, már csak kabalából is, talán még nem történt volna meg a visszafordíthatatlan… Bejártam hozzá a Markusovszky kórházba, igaz, már csak egyszer láthattam, messziről; április elején. De üzenetet váltottunk a belgyógyászati osztály ajtajában, Mihalik Tamás – aki személyes ápolója, hűséges gondozója volt – szeretetteljes közvetítésével. Mély fájdalom, hogy Tamást, Marika halála után négy nappal, elragadta a Covid…

Akik elolvassák a könyvét, mennyire tudnak közel kerülni Marikához?

 A kötetben megtalálható – Marika megrendítő s egyben felemelő vallomás-sorozata között – több pélyi, gyermekkori társának a visszaemlékezése. Felvillannak velemi, szombathelyi létezésének örömpillanatai. Megszólalnak természetesen a velemiek is. Margitka például, a szomszédasszony.  2008-ban rutinvizsgálatra ment be a kórházba, de ott kómába esett. Nem sokkal később bementem hozzá a Kútvölgyibe, integettünk a folyosón egymásnak. Vittem magammal a velemiek, a vasiak szeretetét. Minderről is írok. Olvasható az általa jóváhagyott, s az Ő függelékével kiegészített (furcsa vagy sem) nekrológja.

Mindenhonnan és mindenkitől azt hallottam, hogy csodálatos ember volt...

– Minden idők legsikeresebb magyar s közép-európai színésznője volt. 1955 – a Körhinta – óta szakadatlanul, fáradhatatlanul indította útjára előítélet- és gyűlöletmentesítő járatait. Bennünk. Értünk. Velünk. Egymáshoz. S muníciót ad, inspirál, életben tart mindaddig, amíg filmek, archív színházi felvételek létezhetnek e golyóbison. Amiként nevezem, a világmindenséget is behálózó Törőcsik Mari-expresszek védjegye egyszerű, tiszta: tudjunk szeretni.

Egyik alapelvének azt tartotta, hogy mindig több és több legyél. Mert bármennyire magasra is értél, de, ha te ugyanazon a szinten maradsz, akkor már leragadsz. Véged. Szóval, ha nincs további emelkedés, akkor a stagnálás valójában visszafejlődésnek számít.

A kollégáival inspirálták egymást. Korosztálytól függetlenül. A legifjabb titánokkal is odaadóan, hittel, boldogan dolgozott, alkotott, teremtett, mert képesek voltak egymást építeni, röpíteni. Bennünket, nézőket szintúgy. Akik általa, általuk lettünk talán-talán többek; picikét jobbak, nyitottabbak, elfogadóbbak, szolidárisabbak.

Újságíróként milyen volt vele együtt dolgozni?

Számomra nem munka volt interjúkat készíteni vele, hanem továbbképzés, önismereti tréning és vizsga is egyben. Aztán egyszer csak – szerencsére ez több alkalommal megadatott – mintha téren és időn kívülre kerültem volna, annyira magával ragadott. Olyan rétegeket is megmutatott önmagából, a létezés(é)ből, amiből építkezhettem. De természetesen korántsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy hűen, hitelesen, igazul közvetítsem Törőcsik Mari példáját az olvasóknak, a nézőknek, a rajongóinak. Merthogy közvetítőnek érzem, vélem, tartom magam. Érték(ek)et be- és felmutatni, továbbadni szívet melengető, bizseregtető érzés, miközben felelősség is. Ez a hivatásom, az életelemem.

Szenkovits Péter idén a szombathelyi Szent Márton Gálán a város vezetőitől Weöres Sándor díjat vehetett át, több évtizednyi, a város kultúrájáért végzett áldozatos munkájának, és eredményes tevékenységének elismeréséül.

Közreadta: Toronyiránt.eu

A munkanélküli naplómat pecsételtettem…

A várakozás ideje