Tallózás Bucsu múltjában

Ezerkilencszázhetventől Amerikában élek, 76 éves vagyok, de ma is élénken magam elé tudom képzelni a patak kétoldalán felépült, zsúptetős, zsalugáteres hajdani bucsui házakat. Szinte hallom az utakon tanyázó libasereg gágogását, a gulyák kolompját, a cséplőgépek dorombolását és az esti harangot. Orromban érzem a lovak patájáról lefaragott szaruforgácsok „illatát”, a nyári estéken az enyhe szellő által tovahurcolt istálló- és trágyaszagot. Ezeket ma sem találom kellemetlennek, hanem éppúgy a falusi élet természetes tartozékainak, mint a bódítóan édes, szinte részegítő akác- és hársfavirág-illatot, vagy a száradó széna jellegzetes, kellemes szagát. Így emlékezem vissza gyermekkorom tündérvilágára, Bucsura…

Az alábbiakban Széll Tamás Tallózás Bucsu múltjában című nagyon részletes munkájából idézünk:

A második világháború szerte a világon meglehetősen éles cezúraként temette el a régi világot. Ez még szembe ötlőbb volt nálunk, ahol az erőszakos tsz-szervezés a „haladás” zászlaja alatt szétverte a régi falusi struktúrákat. A ma Bucsuja szebb és gazdagabb a réginél, az agrárium kevésbé hangsúlyos, a falu zárt világát egy nyitottabb váltotta fel. A régen önellátó falu azonban sebezhetőbbé vált, a falusiak maguk is boltban veszik a kenyeret, tejet. Megváltozott a határ is. A szekérkerék által őrölt selymes port a mély traktorkerék-vágások váltották fel, a régi utak zöme megszűnt. A határnak olykor nincs gazdája, sok az ugar, szemét, hulladék. Ám talán az egyik legkirívóbb örvendetes különbség a lakosság magasabb életszínvonala (takaros szép házak, színes televíziók, gépkocsik stb.) és a tájszólás eltűnése. Jóllehet a tévé által sugárzott budapesti „egyenbeszéd” talán szebben hangzik a réginél, mégis elszegényítette a nyelvet, amely a tájszólás felszívódásával íztelenebbé, zamattalanabbá vált. Egyes szavakat (pl. asztag, kazal, gabonakereszt, pelyva, törek, saroglya, lőcs, kisefa, istráng, kantár, gyeplő, mestergerenda, kútgém, ekevas, hosszi szekér, bűgatya, almárium, meztiláb stb.) a történelem alakulása tett feleslegessé, mások sajnos kikoptak a közbeszédből (pl. hetfí, pintek, csötörtök, husajókedd, préshurka, szelence /= orgonavirág/, kátozás, neszezés, hömbölgés, eklendézés /= lábatlankodás/, meglöjtés /megenyhülés/, fönek és lenek, póka /pulyka/, tik, réce, gyellülés /jelölés/, elejbe, hegyibe /rája/, szíep, vella, grábla, lajtergya, vindöl, tejesköcsög, a vaj mellékterméke: az iró stb.). Helyette lett sajnos kulák, huligán, felni, katalizátor, diszkó, kóla, póló, fájl, szoftver. Nincs mácsik, gánica, hajdina sterc, dödölle, ám paraszt sincs. De van pizza, hamburger, spagetti, hotdog, kecsap, csipsz és farmer. No és szipózás, szputnyik, menedzser, lobbi, kombájn, buldózer stb., stb. Míg régen a gyerekek mindenkinek köszöntek, általános köszöntésük a „…csértessék a Jézus Krisztus” volt, ma a „Hello”, a „Szia”, vagy a semmi – esetleg a „Csókolom” – járja…

Csak a múltból érthető meg igazán a jelen, vagy vetíthető előre a bizonytalan jövő, mert csak a múlt a biztos. Bucsu község életemben és őseim életében különleges helyet foglalt el, ám története, s az általa a hazának adott híres emberek sokasága bizton kiemeli őt a többi magyar falu közül. Bizonyos, hogy a régi Bucsu visszahozhatatlanul eltűnt az idők mélyébe. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás, illetve a harmadik évezred egy teljesen új fejezetet nyit Bucsu történetében is. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd ezt az elkövetkező fejezetet is meg fogja valaki írni, s benne Bucsu lakóinak örömtelibb sorsáról fog tudni beszámolni.

Széll Tamás

Vasi Szemle, 2002. LVI. évfolyam 6. szám, p. 719-737.

(Dr. Széll Tamás 94 esztendős korában hunyt el. Testvére, dr. Széll Kálmán 2020.11.24-én írt róla nekrológot a Vas Népe hasábjain.)