Harcos élet

Harmadikos elemista voltam akkoriban. Csak egy-két nap volt hátra a kis Jézus eljöveteléig. Új csizmámban, melyet öreg, ókulás suszterszomszédunk nekem valósággal remekbe csinált, vígan rúgtam a havat…

De szép is lett ám! A kemény, kicifrázott csizmaszár csakúgy feszült a pantallóval jól megvastagított lábam szárán. Ha a fényes patkókat a sarkán összeütöttem, mindjárt a sarkantyú pengése jutott az eszembe. Mikor a suszter elment, édesanyám a szembe nézett:

• Fiam, vigyáznod kell ám rá, mert sok pénzbe került. Dolgoztunk érte!

Másnap vasárnap volt. Új csizmámban nagybüszkén indultam a szomszéd faluba misére. Mielőtt a házat elhagytam, édesanyám bepólyált nagykabátomba és szeretetének melegébe. Megcsókolt és szelíden, jóságosan figyelmeztetett:

• Fiam! Jól viselkedjél ám az úton! Ne dobáld hóval a gyerekeket! Hátha még kárt csinálsz valakiben. Isten áldjon, fiam!

Alighogy a faluból kiértem, utánam kiabált Gangos Feri meg Vadas Jóska. Ők is a plébániatemplomba igyekeztek misére. Meggusztálták új csizmámat, aztán hármasban indultunk tovább, a templom felé. Még jó félórai út állott előttünk. A kéklő messzeségben, fönt a templomdombon óriási hófehér ujj emelkedett a levegőbe és kutatott az ég felé…

A „miseút” felénél másik út kanyarodott el a végtelennek látszó mezőbe. A tóhoz vezetett. A tó!… Milyen lehet most? Erre gondoltunk, de különösen Gangos Feri.

• Gyerekek, még csak két harangszó volt, szaladjunk le gyorsan a tóhoz, nézzük meg, milyen csúszka fagyott rá az éjjel. Mire misére beharangoznak, úgyis fönt leszünk a templomdombon.

Ezt Feri mondta. Jóska hajlandónak mutatkozott, de bennem még küzdött édesanyám jóságos, kérő szava és a csábítás szépsége. Mikor azonban csúfolni kezdtek, hogy még az új csizmám sem merem a csúszkán „fölavatni”, megindultam velük… Már jól megközelítettük a tavat, amikor fölemeltem szememet és ránéztem a hóruhában ragyogó templomra. És akkor megmozdult bennem a lelkiismeret. Se szó, se beszéd, visszafordultam és rohantam ziháló mellel a miseútra… Amint odaértem, jött is a plébániáról a jó öreg esperes úr.

Szíves szóval fogadta és viszonozta köszöntésünket. Aztán megint csak elmosolyodott és jó marék szentjánoskenyeret dobott közénk:

• De most szépen húzzátok ám beharangozóra a három harangot!

Mikor a kis Flórián-harangot meghúztam, eszembe jutott Feri meg Jóska. Nem jöttek meg. – Nem is kaptok a szentjánoskenyérből többé! Mert tudja meg mindenki, hogy nem olyan kötelesség ez, hogy csak akkor kell teljesíteni, mikor kedvem tartja. Lám, én kitartok a csöpp Flórián mellett minden ünnep- és vasárnap. De a jó öreg György meg a nálánál is öregebb Márton gazdát cserélt. Igen, mert előbbre való azoknak a gonoszoknak a csúszka, mint a harangjuk. Sóvári Pista kapaszkodik erősen Márton kötelébe, Hantós Jani meg a Györgyöt rángatja szörnyűségesen.

A harangok olyan furcsán, különösen szóltak ma. Biztosan kinéztek ott fönt a toronyablakon, hogy meglássák, kik késnek el ma a miséről, aztán akkor észrevették a két csúszkáló harangozógyereket…

Végre bevonult az ájtatos sereg a templomba. Megállítottuk mi is a harang szívét… Esperes úr ajakáról a szomjas emberszívek felé szállt az Isten igéje. De nem tudtam figyelni. Megint eszembe jutott a két csúszkáló…

Délfelé járt az idő, mikor kirobogtunk a templomból… A templomdomb alján két urasági béres törtetett felénk. Már messziről kiabáltak:

• Emberek, segítség! Két gyerek alatt beszakadt a jég, iparkodjunk!

A megrémült és kedvét vesztett tömeg a tó felé sodródott. A parton már futkosott csákánnyal és kötelekkel néhány falubeli. Arcuk ijesztően fakó volt, hangjuk pedig rekedt. Majdnem a tó közepén szakadt be a jég. A parttól nagykendőbe takarva ájult asszonyt vittek a falu felé. Gangos Feri édesanyja volt.

A gyermekeket két béres vette észre először, akik az uraság majorjából igyekeztek a falu felé. Akkor még egymást szorosan átölelve kapaszkodtak a jégbe. Emberfölötti erővel dolgozott bennük az életösztön. Gyönge kezüket véresre sebezték az éles jégtáblák…

Mikor Gangos Feri édesanyja meghallotta, hogy fia alatt beszakadt a jég, piszkos ruhában és zilált hajjal, mint az őrült rohant a mezőnek. Visszatartani senki sem tudta, ráugrott a tóra és rohant a lék felé. Két kapaszkodó kéz még látszott a megtöredezett jégtáblák alatt, de a gyermekek már elcsöndesedtek. Az édesanya pedig nem látva és nem hallva senkit, rohant végzete felé. Az ösztönös anyaszeretet erőt adott neki, vitte, hajszolta és nem érezte, hogy maga is a halál tava fölött lebeg a lék felé, hogy életet keressen, életet mentsen…

Szomorú menetben keseregtünk a falu felé. De én nem tudtam sírni. Még gondolkodni sem. Végre otthon utat talált bennem a fájdalom. Édesanyám ölében kibuggyant a könnyem. Arcomat arcához melegítettem és megcsókoltam. A gonosz halál kapujából szaladtam vissza… És akkor megértettem, miért kell engedelmeskednem…

Régen történt mindez. El is felejtem sokszor a nagy élni akarásban. De mikor a temetőbe megyek, a három sírnál fölújulnak bennem a régi emlékek és ráborulnak lelkemre, mint szomorúfűz ágai a sírjuk fölé.

Toronyi Németh István

Harcos élet (Elbeszélések), 1929.

(Németh István püspöki tanácsos, plébános, író és költő 1906-ban született Toronyban. Szülőhelye iránti tiszteletből felvette annak nevét is. Novelláskötetére még Móricz Zsigmond is felfigyelt, levélben gratulált neki.)

A most közölt szöveg az elbeszélés jelentősen rövidített változata, részlete.

A kép forrása: Keszthelyi Sándor (kozterkep.hu)