Sörös István
„Annyi erőlködés, divat-nyögés és lila-kimúlás után végre igazi zenei csemege a lemezpiacon: megjelent a Tátrai Band Küszöbön túl című LP-je. Tátrai Tibor gitárkirály neve már garancia. S ha ehhez társul mondjuk Horváth Charlie éneke (aki mellesleg Toronyból indult), akkor a siker garantált… Meg a minőség is. Pazarok. Nos, Tátraiék összehoztak egy olyan lemezt, amelyre talán a „disszidens zene” jelző illenék. Mert kiléptek a hazai Mezőnyből… Éppen azért jó a Küszöbön túl, mert valóban átlépte a néhai sértődős, dacos, ősrocker küszöböt. Mert levetkőzte a régebben szükségszerűen cipelt politikumot és csak az maradt, ami a lényeg: zene. Helyesbítve: ZENE. A New York telitalálat… Ha Charlie el tudná adni a nagy USA-ban, akkor a híres Music TV éjjel-nappal ezt nyomná. Mert egyetemes, mert jó, mert igaz.”
Kozma Gábor
Vas Népe, 1991. május 11.
Horváth Károly, népszerű nevén “Charlie” Liszt Ferenc-díjas énekes, a rock, a dzsessz, a blues, a funky és a soul jellegzetesen rekedt hangú előadóművésze a Vas megyei Ondód (ma Torony) faluban született 1947-ben. Nagymamája Sében élt a mai társasház helyén álló házban a Szabadság utcában.
„Rövid soproni kitérő után a katonatiszt apát Pestre helyezték, családostól. A művészetek nála a tánccal kezdődtek: édesanyja beíratta a balettintézetbe. Markóval együtt járta ott az első évet. Kollégista lett, együtt lakott ott táncos-, artista- és zenészpalánta. Utóbbiak hatására trombitálni tanult, nehéz hangszert választott, de később sokszor hasznát vette. Majd jött a gitár: könyvekből, fül után és az addigi zeneelméleti ismereteire alapozva tanulta a hangszert. Még a balettintézetben állt össze az első zenekara, az megmaradt Decca néven, ám egy súlyos vesemedence-gyulladást követően a balett elmúlt Charlie életéből. A Decca lemezkiadó cég neve volt, ezzel nem lehetett Magyarországon (sem) koncertezni, átnevezték Olympiává. Olyan jók lettek, hogy még gitárost is cseréltek az Omegával. Nyolc év Olympia után jött a Generál, azután pedig a vendéglátózás külföldön, a nagyon jóvá érett Pannónia Express nevű formációval. A ranglétra legalján kezdték, tíz év alatt viszont Európa legjobb haknizenekarává nőtték ki magukat. A tapasztalatok azonban akkor, amikor a nyolcvanas évek végén hazafelé vette az irányt, nem sokat segítettek: itthon a Tátrai Tibor alakította Banddel gyakorlatilag elölről kellett kezdenie mindent.
1989-ben jelent meg az első lemezük, az Illúziók nélkül. Charlie 1993-tól szólókarrierbe is belefogott, azóta párhuzamosan folytatja mindkettőt, a közönség nem kis zavarára. – Kezdjük is ezzel a beszélgetést: működik a kettősség? A Tátrai Band és az önálló Charlie-karrier? – Nézd, manapság nagy szó, hogy azt mondhatja az ember: van munkája. A kettősségről meg annyit: egyensúly, balansz. Általában másfél évenként ki adunk egy lemezt, ez a Tibuszéknak elég arra, hogy újra feltöltődjenek. A köztes időben a szólókkal foglalkozhatom. Viszont így sohasem tudhatja az ember, hogy a pálya elején, közepén, netán a csúcsán van-e. Én legalábbis nem tudom. Annyi a visszajelzés, hogy a koncerteken szépszámú szokott lenni a közönség, akár Charlie-koncertről, akár Tátrai Bandről van szó. – Mégsem viselkedsz soha sztárként, holott vitathatatlanul az vagy. – Én soha nem fogok elszállni. Nem engedtem meg, hogy ilyen címek jelenjenek meg rólam, hogy „Charlie, a király” meg hasonlók. Egyszerű ember maradtam, valószínűleg azért, mert megtanultam, hogy ez a dolog miről szól. Az, hogy pusztán ember vagy, kevés. Kell hozzá még sok minden más. Szerencse, isten, ki tudja, mi minden. De persze egyik sem ér semmit, ha mögötte nem vagy ember. Kaptam sok díjat. Ezek mindössze arról szólnak nekem, hogy emberszámba vesznek. A kezdeti évek után én ezt sohasem gondoltam, hogy megérem. Úgy is fogadom: nem azért kapom ezeket a díjakat, mert abban a pillanatban olyan jó vagyok, hanem mert olyan jók és lelkesek a kollégáim, a velem közösen dolgozók. De azért jólesik olyankor visszagondolni az elmúlt évtizedekre, azokra a munkával eltöltött éjszakákra, s bizony ettől mindig összefacsarodik a szívem. – A karriered sok hullámból állt, hegyekkel, völgyekkel. Egyenesnek azóta lehet talán nevezni, amióta végleg hazajöttél. – Az igaz, hogy amikor elmentem, volt bennem jó adag megbántottság, pedig nem haragudtam senkire. Na, ez most nincs. Megtaláltam a helyemet, Isten megsegített tehetséggel és szorgalommal, nagyon megtanultam tisztességesen dolgozni, a népszerűség különben sem arra való, hogy azt az ember mindenáron ki akarja használni. – A tisztességesen végzett munka azt is jelenti, hogy amikortól kilépsz a színpadra, a legutolsó ráadásig „ezerrel mész”. – Bírod? – Köszönöm, igen, de ez már azért nem olyan, mint sok évvel ezelőtt. Ami miatt mégis bírom fizikummal, az sok mindennek köszönhető. Szerencsére a család rendben van, biztos a háttér. Felesleges dolgokat már nem csinálok, például már nem járok el éjszakázni. Minden időmet, ami marad, a pihenésre tudom fordítani. Gondoskodom arról, hogy feltöltődjek, akár egy turnéra, akár egy lemezfelvételre. Nemcsak lelkiekben, hanem fizikailag is. – Akkor most, a turné végeztével elvonulsz családozni? – A Tátraival csinálunk egy új lemezt, ennek is a vége felé közeledünk, tegnap is éppen stúdióztunk. Kétezerben akarok egy új estet, arra nagyon fel kell majd készülni, tehát előtte nagyot kell majd pihenni. A nyáron egy hónapos turnéra megyek a szokásoknak megfelelően a Charlie-banddel. Aztán csak a legszükségesebb, mondhatni baráti meghívásoknak teszek eleget, de azoknak mindig… A beszélgetés után ivott egy jó erős kávét, majd irány a színpad, ahol jellegzetes, rekedtes hangján megszólaltak ismert és népszerű slágerei.”
Üveges Sándor
Veszprémi Napló, 1999. május 28.
