Sörös István
Mikor íjje hajtottak ki, a faluvígin a gyepüná űt esz szürke macska. Aszongya eere a zeggyik a másiknak: – Te! Eszt a macskát jól ódalba vágom. Csak vágd! – mongya neki a másik. Mikor jóll ódalba kente, megszólaat a macska. – Üss mégeggyet! – Megint megvákto. Erre aszongya a macska: – Szerencséd, ho többet tucc, mind én, máskípp ebánnák veled. Hát ez a macska is boszorkán vuot, meg az is, aki megütöttö a botte.
Gyüvök a toronyi erdüörü, hozom a kukoricaszárt. Gyütt a Kapori bácsi, a zöreg juhász, aki még mámo is ídegél a Doberdón. Hát, hun vuot, kérdem tűlö. Evuotam a faluba. Hát a nyájo? Ott legel a lúhertáblo közepin, a Picur vigyáz rá, ott ül a fenyüőfa tövibe a zerdüő sarkáná. – Hát, ez ív van, Pali bácsi, de így ám, aszongya. Gyüvünk tovább, a Picur, a kutya ott űt a zerdüő sarkáná, a birkák meg a lúher közepin legeetek.
Má előre tutta aszt is, ho hun legeenek a birkák, pedig nem láttunk oda a zerdüötű, az öreg meg a faluba gyütt.
A vínasszonyok mindig szoktak tartanyi illen mulaccságokat. A fák tetejire csinyátok illen kastílt. Eccer a papa gyütt haza vásárru, hát er ritsíg közepin gyönyörü kastíl át. Bemegy, hát csupa ismerős vuot. Leül egy asztalho, iszik. A sarokba meg valaki aszongya, hogy dicsértessék a Jeezus Krisztus. Eere minden összöborút, űk meg fönnmarattak a fa tetejin, mer aara vuot ípidve. A füödön meg illen szarvak, lúpaták, rondaságok vuotak. Ezek a vínasszonyok boszorkányok vuotak.
A zén apósomnak a tezsvérgye Ondódba udvarút. Ronda, csunya téli idüö vuot, horta a hovat. Aszongya neki a zaptya: – Te fijam, csak nem mísz e illen csuf időbe? Hát addig készűt a legín az utra, nem fít, mer puskájo vuot, mer erdüös vuot. Hát kiér a temetüö vígibe, gyün elejbe esz szürke lú, megszólamlott. – Szerencséd, hogy utraindútá, mer ha othon talállok, ha hetfenhiét lülköd vuona, aszt is kitiportam vuona. Többet sohase indút e, akkor megédett, mindig otthon maratt.
Vuotak csinos lányok, leginyek, csak abba különböztek a többiektü, ho lú lábfejek vuot, ezek vuotak a ludvércek. Amellik lánho vagy leginho ekezdett járnyi, ott erőszakoskodott. Osztá, ha észrevettik, ho ludvérc, akkor cérnát tekertek a gombgyáro, akkor nam morogva ement, többet nem jelentkezett.
A zeggyik kocsisleginho meg bejárt ecs csinos lán. Minden este ment hozzá a zistálóba, mer a kocsisok rígen ott hátok, osztá vütt neki pogácsát, meg bort. Vígan ítek, szórakoztak, de a kocsislegin hervatt, szárott, má tellesen le vuot gyöngűvö, osztá szót et tudálékos emnbernek.
Emonta neki a törtínteket, hogy patát vett észre a szíp lánná. Ekűttö haza a kocsist, hot többet nem megy hozzá, majd ű elintézi. Hát, este nem jelent meg a lán. Ez a tudós ember megmutatta aszt, amit etetett, meg itatott vele. A pogácso lúszarbú vuot, a bor meg lúhugybu. Eszt etette, meg itatta, ettü gyöngűt le.
Elfogása: vuot ollan tudálékos ember, aki el tutta fognyi a ludvércet. Fiszfábú csinyát kantárt, avve tutta efognyi, mer el lányho is járt, leginho is. Így etutták vennyi az erejit.
Mindig a Mocsolábo szoktak találkoznyi piros bugyogóba, piros sapkábo. A Mocsola dombgyán le-fö jártak söprün, ott gyülíseztek. A tudálékosok kiét félik vuotak. Vuot, aki csak javított, ezek böcsületesek vuotak, de vuot, aki csak rontott. Ezek a rontuok a templomba fordítva imátkoztak a zimáccságos könyvbű.
Forrás: Németh Tamás, Nárai Szilurtól az Európai Unióig, 2004. 249-253. p.
A kép illusztráció. Forrása: romkat.ro
